Elébb, hogy árnyék ölt napot, héják hőn szárnyaltak,
S ösvényről Kull legaloppolt, combja mellett kardlap;
S szelek sziszegték szerte szét: „Kull király vízre kap.”

A nap bíbor habokba halt, a hosszú árny lehullt;
A hold mint krómkoponya kélt, mit démon varázsa gyújt,
Fényében ős fák nyújtóztak, mint kikbe ördög bújt.

Ágaskodtak pokolfényben, komor szörny fényt elhajt;
Ahány törzs, él, úgy vélte Kull, s hogy mind növeszte kart,
S izzott bizarr, örök-gonosz szemek parázsa rajt'.

Vonaglik az ág - kígyócsomó, az éjt csapkodja mind,
S egy szürke tölgy merev-hajlón, ki rémísztőn tekint,
Gyökét feltépte gátolón; fényt sír világa hint.

Erdő útján viaskodtak király és szörnyü tölgy;
Markolták rőfnyi ágai, de néma volt a völgy;
Hiába most a vasmarok - döfőnek tőre tört.

S vergődő fákon át ködöt mogorva dal követ -
Kétmillió év hordozta kín, gonoszság, s gyűlölet:
„Uralkodtunk, az ember jött... S urak leszünk - lehet.”

S Kull sejtett egy birodalmat, mi embertől megdőlt
Különös, ős - s csak fűtenger hangyák hada előtt,
S agyán, mint hajnal a szunnyadón, irtózat vett erőt.

Véres kezekkel küzdött Kull a néma tölgy ellen;
Mint rémálomból ébredt fel; szél fújt a fövenyen,
S Atlantisz sarja, Kull lovagolt tengerhez csöndesen.