Az ember idejének végén

Ma már a Földön görbe minden út,
s amely hajó az óceánt kutatja,
hiába száll tovább s tovább Nyugatra,
a kezdőpontra végül visszajut.

Ki tudja már Nyugathon merre volt,
hol a valák nő- s férfitestet öltve
titkon ma is vigyáznak tán e földre,
s hol Tírion száz tornyán lámpa gyúlt?

Ki tudja már? Rég elhalt itt a dal,
mindenhol ocsmány ork-szitok rivall,
bőg billió Szauron-szerkentyü: tenger

és föld már el nem bírja mocskukat;
s ki ős rúnák, regék titkára nem lel,
miként is nyerhet még egérutat?




Szegény Szméagol

Kinek szemében tünde-láng ragyog,
kinek kezében kószák kardja izzik,
ki önnön lelke nagyságába' bízik,
azon Szauron rontása nem fogott.

De ki a békánál alig nagyobb,
s a Mélybe les, mert lelke fél a fénytől,
s halat zabál sötétlő vízfenékről,
mely néma és hideg, mint egy halott,

annak magától is karmára csúszna
az Iszonyúság-Gyűrű szörnyű súlya
lelkét örökre éjszakába húzva,

hogy vissza már reménye sem legyen...
Gollam, gollam!... Útját hörögve kússza,
s vár rá a lángözön Végzethegyen.




Hobbitálom

Hatalmas hársfa alján, a hars-smaragd gyepen
gyomromba töltenék vagy tizenkét bő fogást,
s rá jó hordónyi sörrel innám az áldomást
naponta hatszor, ámbár igen bőségesen;

s míg művelném a kertem, nem jönne gond sosem,
legfeljebb száz rokon, kit számon kell tartanom,
s az Óidők regéit ha este olvasom,
hogy azt át tünde-nyelvről miként ültethetem.

S oly tiszta lenne körben a víz, a lég, az ég
(a vízmalomnál újabb gépről nem tudva még!),
hogy próbálná akárki mocsokba dönteni:

tartson bár vissza akkor mi csak van szenny, iszony
— átvágnék ork-odúkon, sárkánybarlangokon,
s minden Sötét Úr ellen meg bírnám menteni!