Előhang
Alindra
A megtévedt dalnok
Ó, gaz parlag...
Bomló húrok
A tükrök varázslója
Vallejo világa
Keleti Arthur revividus
Farkasok éjszakája
Az elveszett trubadúr

---

A némaság emészt engem.
S hallgatás mi verve űz.
Tudom mikor mit kell tennem,
kétely soha nem élt bennem...
S nem ég bensőmben a tűz...



Alindra

Ősi yomárai tölgyek ölelték,
longola ágai fonták körbe,
hű faunok s szilfek követelték,
így libegett le Alindra a földre.

Lépte nyomán virradt meg az erdő,
friss tavasz ébredt víg kacajára,
tiszta vizű forrás bugyogott fel,
rét kivirágzott tünde-dalára.

Vén sivatagban várom Alindrát.
Holt faunok s szilfek tetemére.
Hívom e verssel, hívom a Nimfát,

jégbefagyott tölgyekre idézve,
elszenesült csonk longola törzsén —
áltrubadúrok kárörömére.


A megtévedt dalnok

Végtelenbe ér a táj,
s véle mennyi büszke báj!
Hab folyó, friss hírt csevelygő,
hűvös mélyű árnyas erdő;

buja ösvény — ős tekergő,
árva kastély, őst merengő;
ork- s troll-lakta puszta bérc,
törp tárnákban tiszta érc.

„Kósza dalnok! Hol jársz erre,
hol sose jár a madár?”
„Szívem ide húz repesve;

álmaim hazája vár.
Eltévedtem írt keresve,
s börtönöm bilincsbe zár.”


Ó, gaz parlag...

Ó, gaz parlag, gyom, száraz kóró! Ti
nem látjátok meg, mik itt lopóznak?
Eltűnt már a Sárga út, s Dorothy
hálatelt örömöt soha nem lop Óznak.

Utca, sáros szíved! s sáros elméd.
Hol nem szennymocsok borít, ott könnyek,
s össze hányod s vérzed drága kelméd,
mint a lenti kukákba borított könyvek.

Mit láttam hogyan feledhetném könnyen? —
Hős kalóz, halálfejes lobogó, vitorla, gin...
Elme keress! s segíts Te feledni, Könyvem!

Álomvilágodat látom, mimesehazádé —
Aladin, csodalámpa, gyűrűdzsinn!...
Álmodó szívem tiéd, Seherezádé!


Bomló húrok

Szellemekként álmodó
Ácskapoccsal átvert ágyak;
Sírokon viaskodó,
Vasbetonon vásott vágyak;

Hontalan is hazajáró
Vasszegekről vérző álmok;
Felkarózott, szertefoszló
Semmivé lett víg világok;

Kriptabűzű, bomló húrok
Szennymocsoktól felfalatva,
Hantjuk alatt sose nyugvók

Kék nylonnal eltakarva
(Szentek szülte trubadúrok)
Bűnmosollyal, készakarva.


A tükrök varázslója
             Robert E. Howard emlékére

Lelkem felhős Nap-pagoda,
fürtben izzó csengők zengnek:
aranysárkányt szűl a remény,
s mind, mi való: rút kaloda.

Árnyas völgyben, ott! — ringanak
örökmozgó formák között
pólyái a szent kisdednek;
lám: káprázat, s való anyag!

Tuzun Thune, ó bölcs varázsló,
légy hát te új Vergilius! —
Éjben fáklyaként parázsló;

s tartson így örökké átkom,
táltosszellem géniusz! —
Hisz' mi való — múló álom.


Vallejo világa

Fürge folyók vájta völgyek,
kacskaringós kanyonok;
ködkavarta szarvas szörnyek,
vérkőfényes városok.

Gyémántgyantás totemtölgyek,
titkos s tiltott templomok;
bronzbikinis barbár hölgyek,
vendégváró vánkosok.

Hiába hullt krokokönnyek:
ecsetszánta hőskorok;
polcra pakolódó könyvek:
festő fosta képsorok.


Keleti Arthur revividus

Nehéz Rólad írni, kiről
oly mélyen és oly sokat
hallgatott az írók céhe —
idestova már húsz éve
rólad mit sem mondanak
(feledve azt is, mi illő).

Idestova húsz éve már,
ecseted hogy szárazon áll;
hogy ujjad nem pengete húrt,
s nem idéze több trubadúrt,
s hogy ecseted nem festeget
koravén kis képeket.

A hallgatás karja ölel
— folyandár, mi így öl el,
s szövi át e rommezőt,
hervadt lelked álmait;
de látni még a törött tőt —
megalitok álltak itt.

A békét, s a bort — vöröset,
behűtve —, te ezt szeretted,
s hideg rázott itt e korban
tavasz-nyáron — nemcsak hóban —,
feljegyeztetett e tetted,
Erasmushoz hasonlóan.

Hazámnak mit adtál: mives
kötetid az asztalomon
(Nyársforgató, Tintagiles,
rajtuk ama Pax Vobiscum,
s alóluk A Kámzsás kiles)...
Előttem egy kép — álmodom:

kedves kámzsás festő barát,
ki sírva írja codexek közt
bibliofil panaszát;
szava kisdedet füröszt,
s nevel, s méri araszát,
s költőknek ád új arát.

Elvesztél, miként barátod,
kivel Itália látott,
elvesztél más írók között,
hogy a Múzsa elköltözött
e kifakult századvégről —
hol a vég tűz le az égről.

Ez a világ sem a Tied —
emlékedet ástuk elő,
s műveid ős-kódexekből,
mint Angyali üdvözletet.
Barátodnak, add át, kérlek...
Veled együtt ismerszik meg.


Farkasok éjszakája

Nyugszik a fényt szóró isten,
nyög a meddő éjszaka;
ébredeznek már a vadak,
széllel jár a vér szaga.

Ének is száll, száll a széllel,
s ló torpan, ha neszt fülel.
Szól lant hangja, dalkísérő,
égi nászra feltüzel.

Falka élén áll a Vezér,
orrtól orrig jár a szag.
Holdra vonít valamennyi
gyilkolni gyűlt éji vad.

Torpan a ló, hallgat a lant,
ló s lovasa úgy figyel.
Hallják már, a tölgyfák között
sírva jár a éji jel.

Cserje zörög, bokor remeg,
bőr reped, s a szőr kihull.
Morgó árnyak keringnek
— zárt szemeknek fénye gyúl.

Húr pendül a síri csöndben,
horkan a ló, mégse lép.
Rúnaékes penge villan
— hogyha lecsap, ritkán vét.

Áll a falka, egy se hörren,
hallatszik, hogy jár a szél.
Emberek vagy farkasok ők?
Tudják: a dal mit beszél?

Szól a dal, a bárd éneke,
ős fák fölött messze száll.
Körbe gyűlt a sok éji vad,
reszket a ló, de megáll.

Előlép a Falkavezér:
„Ki vagy, ember s merre jársz?”
Szól a lant s a bárd énekel:
„S te ki vagy, hogy elém állsz?”

Szól a dal, a bárd éneke,
ős fák fölött messze száll.
Emberek ők, vagy farkasok?
Összébb szorul minden váll.

Ős fák között Hold fénye süt,
vérzik, mire rávetül.
Halált hozó penge jár ott,
harci ének felcsendül.

Hold pászmája tölgyfák között
vérző tisztást körbejár,
morgó árnyak keringenek
— lovas s farkas különáll.

Szól a rühes Falkavezér:
„Ki vagy te és merre mész?”
Nem szól a lant, szó felel csak:
„Farkas, elém mért nem lépsz?!”

Áll a falka, nem hörrenek,
hallatszik, hogy jár a szél.
Int a vezér, s háta mögül
láncvasra vert nimfa kél.

„Nézd a nimfát! — nekünk táncol.
Énekelj te is nekünk!
Ha nem teszed, lovad leszen
éjszakára ételünk.”

Vár a falka, remegve áll,
hallatszik, hogy jár a lél.
Vérző kard és lehajtott fő,
a hű állat már nem él.

Ős fák között hold fénye jár,
veszett, kire rávetül.
Jelre vár most valamennyi,
arcukon a végzet ül.

Mordul most a Falkavezér:
„Kushadjatok, nyugalom!
Meglátjátok, velünk jön majd,
tart az éj, s ez hatalom.”

„Árnyak közül szól az ének,
barát hunytán merengő.
Lant kíséri, gyászos dallam
— halkan sír-rí az erdő.”

Áll a falka, nem hörrennek,
hallatszik, hogy jár a szél.
Int a vezér, s háta mögül
láncvasra vert szirén kél.

„Nézd, a szirén nekünk dalol!
Énekelj te is nekünk!
Ha nem teszed, lantod törjük,
abban leljük örömünk!”

Vár a falka, nevetve vár,
sikong, jajong most a szél.
Törik a fa, szakad a húr,
lant többé már nem zenél.

Ős fák között hold fénye jár,
morog, kire rávetül.
Jelre vár most valamennyi
— szemekben a végzet ül.

Mordul most a Falkavezér:
„Kushadjatok, nyugalom!
Meglátjátok, velünk jön majd,
tart az éj, s ez hatalom.”

Vár a falka, nem morog most,
s parancs hallik, hörrenő.
Láncra verten, megrokkanva
ősz druida lép elő.

„Nézd az erdő druidáját!”
— tudása már mind miénk.
„Állj közénk és élj velünk,
szirén, nimfa mind tiéd.”

Vár a falka, szó se hallik,
égő szemmel néznek mind,
Eresztett kar, elejtett kard,
meghajlott fő — igent int.

Íny reped és dús bunda nő,
orrtól orrig jár a szag.
Élre áll a farkasvezér,
eggyel több van falka-vad.

Ég az erdő, száll a füstje,
falka száguld, tomboló.
Féktelen, vad, félig állat,
éltét alig gondoló.

Marad az éj, hallgat a lant,
és a falka egyre nő.
Hajnal késik, holt a élet,
és az erdő temető.

Az elveszett trubadúr

Ősi kertben nyílnak álmok:
Zöld levélű, kék virágok;
Egyszerűek, tiszták, szépek;
Tünde torka-köszörültek.

Tünde dalban élnek álmok:
Harcos szívű, hős világok;
Szárba szökő birodalmak,
Szélkergette, szürke hamvak.

Hamvak közül kélő álmok!
Mért találtam késve rátok?! —
Biztos léptű, büszke bajnok.

Virradatig vasban állok;
Ép szavakra alva várok —
Hantra dőlve dőre dalnok.