Alusznak az elsűlyedt városok:
Svankélan, Cirpan, Tenuitian,
jáspis Lamú, márvány Tiün-Kuin,
déltáji jéghatáron őrködő
Mejáj-Vivi, soktornyú Vejvita
örök tudás pávája, Namru-Kor
— ki tudjam, hány és hol? Ki tudja mind? —
a dajkáló, kék, selymes ár alatt
álmatlan álmodik Gondvána föld
s fölötte álmos árbóc hajladoz.
Így vándorlunk a heves ég alatt
(balról arab föld, jobbról Afrika)
a két part fátlan, mint a sarkvidék.
Váratlanul néhány apró sziget
dereng elő a zöldes messzeség
páfrány-öléből, néhány hosszudad
koporsó-forma puszta sziklaroncs,
homokkő-tömbjük sárga hajlatán
sok kréta-ránccá gyűlt az üledék.
És háromszögben egy szigetcsoport,
három kő-test a tenger-sík fölött,
mint óriás síremlék, álldogál.
Egyik: oszlop-csonk, ellibbent fatönk,
gyengéd formává érett fájdalom,
másik: teknőc-héj, mind közt legnagyobb,
erőlködően domború tömeg,
ügyetlensége szörnyeteg humor,
idomtalan erő, mely szinte báj,
s a harmadik, a legszebb: kupola,
alakja csúcsba-fejlő, idegen,
oly teljes összhang, hogy szivet szorít.
Miféle rég-holt déva nyomta föl
végső kínjában ezt a szörnyü-szép
hármas jelet a tengerár fölé,
amint az rátört és fölfalta őt?
Őrt áll a tönk, a teknőc, a tető,
mögöttük fokban záruló a part
és összeér a tenger és az ég,
zöld ég, kék tenger, űr és villogás,
játékos és forró ál-semmiség.
Szines kritályok árnyát álmodó
játékos, forró szemfedő alatt,
nehéz mélységben, ismeretlenül
alusznak az elsűlyedt városok,
csak ős nevük zúg, mint kagyló-üreg,
miből kihullt az élő és a gyöngy.
Pihen, pihen Gondvána embere:
vízből-jött, hártyás-ujjú óriás,
ki saurusokal küzdött, alkudott
és bölcsőjében lelte sírhelyét.
Kallódnak a sötétség térdein
a hódítók, bölcsek, szerelmesek,
kik eldobták a természet javát,
a hús és nedv boldog parancsait
maguk-faragta bálvány-szörnyekért,
az ésszel-élés gyötrelmeiért,
a szép és édes rosszért, mely: övék,
s isten, vagy állat meg nem értheti.
Meghalt a szobrász: szobra elveszett,
akár a vályog-tégla, utcakő —
meghalt a költő: verse elveszett,
akár a tréfa-szó, káromkodás —
így múlik mind a lény, a név, a mű,
de fejleményük él és hat tovább:
fölöttük száll a más kor embere,
kiben új módon él a régi rossz,
s veszett homok-partok, hegyek között
dúdolva éli a hullámverést,
mint hogyha benne saját közönyét
hinné dobogni, míg a hang alatt
alusznak az elsűlyedt városok
— ki tudja, hány és hol, ki tudja mind —
s a hármas emlék, a szigetcsoport
őróluk hallgat és nem mondja el,
hogy aki élt, az nem hiába élt.