Az idő árad és apad
s ő dermedt mint fényes halak
iszapban, télen, jég alatt,
ringó hinár közt, hallgatag,
körötte tüskés árny remeg
s a kísértő emlékezet
mint holdkóros a mély felett,
körötte lépdel és lebeg.

Az Untersberg ködben honol,
a völgy virágot bontogat,
valahol schrammel-zene szól,
robog a villamos vonat,
s ő alszik hajthatatlanul,
az ő testében áll az ér
s az ő erében áll a vér,
feje a kőasztalra hull.

Barlangban alszik hallgatag,
a falon sókristály dereng
és vad bordák, sárkányfogak,
keze-fején holló mereng,
dermedten vár a hegy alatt,
szakálla nő csak, pirosas
és őszes és csapzott lugas,
befonja őt és a falat.

Körötte szövevény sürül
s mondják, fölébred, hogyha majd
szakálla az asztal körül
háromszor teljes körbe hajt,
így nyugszik ő a hegy alatt,
az Untersberg ködben honol,
egy nyírott-bajszu szónokol,
a tenger árad és apad.

Csak alszik ő, a durva hős,
a rőtszakállu vén hadur,
mint óriás Imír, az ős,
a száz testet váltó Lodur,
Fenris, Midgard, a pikkelyes,
Thor, a villám, a félkezü,
s minden mi vad és egyszerü
és hősi és kezdetleges.

Únj meg már minket, őstalaj,
jőjjön a báj és babona:
túlsok műtrágya itt a baj,
megdült tőle a gabona -
valami mégis lesz talán,
orvos-szerek helyett a vér:
szentsír-hódító vén vezér,
kongass barlangod oldalán.
Jőjj hát, csirákkal telt halál!
hús-törkölyös szüreti kín!
lengj, szertebomló lángszakáll,
a bölcsek phoenix-hamvain!
s az idő habzik és meleg
s veszett ebként a falba fut
vagy nyílvessző ha célba jut
s a lendülettől még rezeg.