1

Hová repültök, háromélü kardok,
forróságtokra mely ég szele fútt,
e jeltelen világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?

2

Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban — s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.

3

A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz,
s heréltek bőgnek minden hajnalon.

4

Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé vált páránán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.

5

Öreg lámpással, nagyhasú kenyérrel
a kis hidon mindennap vártalak.
Azóta mennyit halványult az éjjel!
Kutamban már vadrózsák alszanak.

6

A költő-herceg várt rám a hegy ormán
négy asszonnyal, kik szívét cipelik
egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám,
s mindannyian zokogtunk reggelig.

7

Polcold föl lábadat, s pihenj, aludj csak,
elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek,
ha kézcsókodat kérve erre futnak
a régesrég elhamvadt reggelek.

8

Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon,
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!

9

Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.

10

Szélkakasok, vihar-ütemre forgók,
Mohos kriptámban hallom hangotok!
A hadvezérekhez vagytok hasonlók,
csak vázatok vas, lelketek titok.

11

Táncot tanít Furkó, jár könnyü lába,
két keskeny ablak hinti rá a fényt.
Csak egy sovány angyalka sír magába,
mert ókulája elhagyta szegényt.

12

Szép városodban tévedezve jártam,
aztán a Hét Harangvirág Terén
lehelletednek szobránál megálltam
s homlokod titka átömlött belém.

13

Világ hajósa, hajnal, tiszta néne,
Egy csöppke mézes-csészét adj nekem
S megengedem hálából és cserébe,
hogy árnyamat elnyújtsd a nagy hegyen.

14

Ezer sugár találkozik az űrben
s a katlan mélyében ezer varázs
s ezer meg ezer búzaszem a csűrben.
Csak a sorsok közt nincs találkozás.

15

Ha csízzé válnál — máma ez a gondom —
hoznál-e nékem ünnepkor diót?
s amint az ősz már közelít a dombon,
galagonyát s fanyar kökénybogyót?

16

Ki sírva faggatsz, hű baráti lélek,
vigasztalásul ennyit mondhatok:
a víz alatti házban éldegélek,
fölfalnak tengermélyi csillagok.

17

A hegyszorosban megrekedt az éjfél,
vad tengerszemre hajlik ág-boga.
Ott áll a halvány szurokfáklya-fénynél
egy vérző-talpú szegény katona.

18

Tüdőd velem volt, míg én verekedtem
s amint elnyúltam holtan a havon
és kővé fagytam: lélekzett helyettem.
Ó bár a szíved volna íly rokon!

19

A tenger fújta mérgét itt — az árvíz
esküdött rájuk örök pusztulást!
Romok alól a menny cafrangja látszik,
itt-ott kilóg mint korhadó palást.

20

E vers is valóság, akár az álmod.
Az élet: szív és kés egy szín alatt.
Szemeddel az egész tengert halászod
s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.