„Kelj fel, Kukszu
kelj, Kukszu, Kukszu, kelj fel,
vessződdel verd meg a fákat!"

            „Nem kelek fel, Szibbabi, nem kelek fel,
forró sárban hever a fejem, csukott a szemem,
arcom az égnek fordul,
nem fogok vesszőt kezembe, Szibbabi, nem kelek fel,
küldök rád véresőt,
én itt maradok."

            Szibbabi indult,
mikor a tóhoz ért,
felemelte kötényét.

            „Tó békája, fogj vesszőt,
verd meg a fákat!"

            „Nem verem meg, Szibbabi, nem verem meg,
van nekem hozzám való párom,
elbújunk az éhes madár elől,
nagy szunyogot eszünk naponta."

            Szibbabi leeresztette kötényét,
utolérte a véreső.

            Szólt a béka szelid mosollyal:
            „Tavon túl, hegyen túl
tizenkét nagyköldökü isten
a gyümölcsöt szereti,
a zsírral készült pépet szereti, ölükben csecsemőt tartanak,
medencecsontjukban tartják a világot,
medencecsontjukban felül az eget, alul a földet,
köztük a víz fel-le jár."

            Indult Szibbabi
a tó mellett, hogy a hegyhez érne,
a hegyen át, hogy a tizenkét istenhez érne.
Mikor a tavat maga mögött hagyta,
feje levált nyakáról,
hátra-gurult a tóba.
Mikor a hegyet elérte,
derékban levált a törzse,
két karjával együtt ott maradt.
Mikor a tizenkét istenhez jutott,
levált a két lába.

            Szólt a tizenkét isten szelid mosollyal:
            „Te derékon aluli
te lábon fölüli,
te bőrzacskó, aki Szibbabi voltál,
hagyjon el téged a véreső,
zárulj szorosra,
mint a héj, ha magot érlel,
és mikor a fény újra megtelt,
lapulj össze, vesd ki vemhedet,
legyél száraz repedezett bőr,
a te vemhed Kukszu legyen."

            Kukszu fekszik a forró sárban,
feje iszapban, lába sás közt,
arca az égnek fordul,
nem küld többé Szibbabi testére véresőt,
erős hangon sír, mint a csecsemő,
várja a telt fényt, a telt fényt várja,
telt fény nincs soha többé.